2012. 02. 05.

Búval teljes esztendeim 38. fejezet

Vajon az ózdi kastély, ahol Petrőczy Kata éjszakákon át verseit írta, vagy olvasott, derűs nyugalmat jelentett-e a kastély úrnőjének? Visszatérve Erdélybe, beköltözött-e végre a családi boldogság Kata asszony szívébe? Lőrinc közelsége feloldotta-e szomorú magányát? Az akkoriban írhatott verseiben semmi ilyesmi nem található. Sőt, talán még sötétebb lett a kép... Mintha a bánat megkövesedett volna benne, mintha a „tűrés”, mely újra és újra egyetlen ír sebeire, most a végét járná. Az udvarszéki kapitány, Pekry Lőrinc éli a világát, rangja miatt is dúskálhat a jóban, mulat, táncol, de ami feleségének a legjobban fáj, „Sok rút rosszabakért, roszalávalókért / Cseréli hűségemet...” Ezt a hosszú éveket beárnyékoló sebet Lőrinc még mindég mélyíti, messze van attól, hogy felismerje felesége szenvedését. A hazaérkezés öröme Kata számára rövidre volt méretezve. Versei ugyan azt a hangulatot árasztják, mint az eddigiek: egy csalódott asszony lelki drámája, leírásuk által küzd valami csekély vigaszért, hasztalan. Sorsa labirintusában a panaszáradat nem költői túlzás, mint egykori életrajzírói gondolták. Szíve valóban végleg megkeseredett tanácstalanságában: mit tegyen, kihez forduljon... A kastély zárt világa, magányra kárhoztatott léte minden utat elzárt előle.
Ezt a belső lelki drámát a krónikás sem tudta eléggé valószínűvé tenni, ezt csak az értheti meg, aki végigolvassa a Kézírásos Verseskönyvét.
Ebben a szituációban mond ítéletet versei felett: „Mint hogy verseimbe,/ But lelek mindenbe / Nő a kin szivembe / Senki orvos ebbe / Nem lehet, csak menybe.” (31)
Az oly esdekelve várt vigaszt egy könyv olvasása közben találja meg, De nemcsak vigaszt talál, ennél többet, az élet értelmét is megtalálja. Mintha a gyötrődő lélek előtt hirtelen feltárulna a titkok titka... Az isteni irgalom hatósugarába kerül, talán nem túlzás a fogalmazás: az ég nyílt meg felette.
A könyvet, amely megváltoztatta életét, verseit, belső világába fényt árasztott, Johann Arndt írta, címe:” Az igaz kereszténységről” (Vom wahren Christentum). Egyetlen könyve nincs a német nyelvű protestantizmusnak, mely évszázadok során oly sok kiadást ért volna meg, mint ez. (…) úgy szólván minden európai nyelven megjelent. Szinte minden házban és minden kézben ott az Igaz kereszténység. Az első német bevándorlók magukkal vitték Észak-Amerikába is. Ez volt a legelterjedtebb olvasmány a Biblia és az énekeskönyv mellett.
Arndt könyve a XVII. század második felében az Europaszerte elterjedt pietizmus hatását tükrözi. A protestáns egyházak szellemi, lelki ébredése harcot indított az ellenreformációban megkövesedett reformátori ortodoxia ellen. A hitvitákkal szemben az evangélium fontosságára hívja fel a figyelmet, a Biblia olvasását szorgalmazza és azt, hogy a gyakorlati keresztény életet, mint élő közösséget a gyülekezetekben meg kell valósítani.
A vigasztalás könyvének nevezték, s a vigasztalás könyve valóban vigasztalta olvasóit. Igazi lelkipásztorként áll oda a gyengehitűek mellé Johann Arndt: „Az igaz hit tulajdonsága, hogy viaskodik a kétségeivel, saját hitetlenségével. S a „hit szikrácskája” is jelenthet mindennél állhatatosabb megkapaszkodást Istenben. Sőt:' Azt mondod: én majdnem semmi hitet nem érzek magamban. Azt kérdezem tőled, örömest akarnál-e hinni? Ha te azt érzed magadban, az már hit. Amikor gondolod, hogy éppen semmi hited nincsen, akkor a Krisztus közelebb van hozzád, mintsem ítéled.’ „Olyan teológia ez, amely felnyitja az időt és az emberi létet az örökkévalóság előtt, hirtelen kitágul a horizont, és a szenvedő, vergődő ember a maga kicsiségében mégiscsak megélheti az élő kapcsolatot az élő Istennel.”(Szűcs T.)
Petrőczy Katát olyan lelki hatás éri, amely segített neki kijutni börtönéből. Be is vallja gyógyulását a „ A Jó illatú XII. liluiom” előszavában. Ha a benne lejátszódó folyamatot teljes egészében szeretnénk megismerni, el kell olvasni a 33. versét. Ebben az első pietista imaversében nemcsak feltárja egész valóját kendőzetlenül Isten előtt, nemcsak vigaszért könyörög, hanem a bűnbocsánat valóságát is átéli, hiszen a teher most már elvétetett válláról. Mennyire rászorult erre! S mennyire pontosan fogalmazza meg a megtérés következményét: ”had viduljon szivem...” Csak az tudja, aki átélte, mekkora könnyebbség vette hatalmába! Mekkora öröm, ha már nem vérzik a szív... Ezekből a felismerésekből fakadt a vers.

33. Ének Nótája: Oh én reménytelen.

El bágjat lelkeknek, szomoru sziveknek
Ki vagy vigasztalőja,
Gyámoltalanoknak, igyefogjataknak
Erős óltalmazója,
Menybeli Istenség, Uralkodó Felség,
Üdvöség meg adója.


Te hozzád kiáltok, ki férgeczkéd vagyok,
Figyelmez kérésemre,
Látod gjötrelmimet, fájdalmas szivemet,
Tekints szivem, sebire
Irgalmas szemeddel, s hatalmas kezedl
Jöj el segitségemre!

Mert sok bánatoknak, szörnyű fájdalmaknak
Estem mélj örvénjibe,
Kik óránként nőnek, csoportossan gyűlnek
Én szomoru szivembe,
Nem lelek vidulást, sem semmi nyugovást
Nagy keserűségembe.

Sok felől ostromol, s ugyan reám omól
A keresztnek zápora,
Nints kihez folyamnom, segedelmet várnom,
Mert Felséged ostora
Reám eresztetet, szivemre vetetet
Hitemnek próbája.

De gyarlóságomat s erőtlen voltomat,
Oh, Uristen , jól látod,
Hogy bánatim terhét, ostromló erejét
Nem birhatom, te tudod,
Segedelmed nélkül reménységem meg hül,
S hitem, ha nem táplálod.

Ha tenéked tetszik, nekem jómra esik,
Ved el vállamnak terhét,
Aki oka bumnak, gyakor siralmomnak,
Fordicsad annak szivét
Hozzád, hogy megtérjen, és hű szivel légyen
Hozzám, s meg bánja vétkit.

Vigasztalj meg, kérlek, mert ha tsak igy élek,
Nem erősit jó vóltod,
Reménségem meg hül, kicsinségem el dől,
Hogy ha hatalmas karod
Engem nem támogat, lelkem nem szólgálhat
Ugy, az mint te kívánod.

Mert bánatom miát sokszor lelek hibát
Az én imádságomba,
S az ördög akadált vét, és nevel dagált
Azzal buzgóságomba,
Hitembe csökkenyem, izgat, kételkedjem
Nagy irgalmasságodba.

Vigasztaly meg azért Sz. Fiad nevéjért,
Ad meg kivánságomat,
Ha tetszik kérésem, ne bocsásd üresen
Én fohászkodásimot,
Had vidulyon szivem, s téged áldgjon lelkem,
Szüntesd sok siralmimat!

Csak Jóbnak türését, Ábrahámnak hitit
Ólcsad én szivembe,
Én reménségemet s erőtlenségemet
Támogasd, hogy semmibe
Ellened ne vétsek, csak tenéked élljek,
Bizzam igiretedbe!

Bocsásd meg bünömet, melyekkel ellened
Vétvén sujtólásidat,
Vontam bús fejemre, szomorú lelkemre
Ez látogatásidot,
Adgyad, hogy hasznára és lelkem jovára
Érezzem ostoridat!




Éltemet, lelkemet,elbágyat szívemet,
Én Uram, néked adom,
Büneimmel búmat, könyhullatásimat
Szent kezedbe ajánlom,
Mert ha te igazgacz, tudom veszni nem hadz,
Soha kárát nem vallom.

Szerelmes Fiadért, annak haláláért
Kérlek, viseld gondomat.
Tekinczed érdemét, ki ontot Szent vérét,
Hald meg kiáltásomat,
Vezéreld éltemet, hogy tisztán lelkemet
Tartsam, s gondolatimat!

Hogy hozzád bűnömbül meg térhessek szívbűl,
Tartván Poenitenciát,
Agy gyökeres hitet, égő szeretet,
Ki által bűn ruháját
Rólam levethessem, s tőled elnyerhessem
Örökség koronáját.

Ámen

„De hát mi változott meg a pietizmussal való találkozása után, kérdethetjük, hiszen a szenvedés és a „békességes tűrés továbbra is a versek alaptémája marad.” Teszi fel a kérdést Szücs T, „A jó illattal füstölgő igaz szív.” újonnan megjelent előszavában. S a válasza: ”A szenvedéshez való viszonyulás változik meg gyökeres módon. S ennek poétikai vetülete abban nyilvánul meg, hogy Petrőczy verseinek nyelvhasználatát ettől fogva átszövi az ima nyelve. Az utolsó tizenöt vers többsége dialógushelyzetben szólal meg, az addigi – kiutat, társat nem ismerő – magányt feloldja a Jézussal való beszélgetés lehetősége, az imádság. Mintha rés nyílna a létezés alapvető szenvedésbe-zártságán, olyan megkönnyebbülést hoz Petrőczy vallomásos lírájába az a tudat, hogy a teher megosztható. S nemcsak a teher, hanem az élet egésze, melynek minden pillanata beleágyazódik az isteni akaratba.”

búval teljes életem 37. fejezet

Korán leesett a hó 1696-ban, már október végén vastag hótakaró borította az erdélyi falvakat, decemberben fogcsikorgató hideg tette próbára a téli szállásaikon állőmásozó hadak életét.
Az ózdi kastély lakói védve vannak, a kályhákban pattog a tűz, Ábrist már fia segíti a kályhák fűtésében, fa van elég, igaz ezeket a kemény teleket az erdőségek irtásával lehet csak elviselhetővé tenni. Most, december végén, a karácsonyi ünnepek után csendesebb az élet a kastélyban is, éjjel pedig csak az úrasszony szobájából szökik ki némi fény a téli éjszakába.
Hátát a kályhának támasztva mereng. Lőrinc valahol Udvarszéken végzi hivatalos munkáját, keveset van otthon. A távollét nemcsak a hivatalos teendők miatt nyúlik hosszúra, tetemes része vendégeskedés, különösen az esték, ünnepi vacsorák, névnapok, kinevezéseket követő ebédek sokasága. Az a hír járja a labanc méltóságok között, hogy Pekry Lőrinc eszik, iszik, mulat és táncol, s bizonyára a dorbézolás is benne van e kedves időtöltések között, és nem hiányzik az asszonyoknak való széptevése sem. Ő mindezt természetesnek tartja, élete akkor igazán kedvére való, ha boros kupák, zeneszó, dalolás teszi vidámmá és változatossá. Kata asszony tudja ezt, olykor őt is hívja, de ő nem szereti ezeket a hajnalig tartó mulatozásokat. Be is vallja a 29. versében:
„Mert minden vigasság, tréfaszó, mulatság Én előttem csak álom.”
Ő az éjszaka meghitt csendjét szereti, ilyenkor él igazán. Teréz felsír bölcsőjében, de csak valami rossz álma lehetett, mire odaér, kisimulnak vonásai. Erzsébet Teréz az ötödik lányka Pekryéknél, néhány hónapos csupán. Imre átkerült a rostélyos ágyba, ő most a kis kedvenc, nemcsak apja szeme fénye, Imre mindenkit maga köré von kedvességével, még Erzsók is titokban az ő kedvét keresi. Apja az őszön egyszer maga mellé vette a nyeregbe, s elporoszkáltak a fenyvesek felé, mint vitte őt egykor gyermekként Petrőczy István, amikor szembe nyargaltak a Vág felett iramló széllel. Azóta Imre nap, mint nap lovagolni szeretne. Ha eltűnik a kastélyból, apró lábacskái az istállóba viszik, mert Lőrinc vett neki egy kis pónilovat, s a kisfiú öröme határtalan, ha apjával együtt lovagolhat a szelíden lejtős dombokon. Ilyenkor Klára ül a pónin, Imrét apja tartja a nyeregben, ahhoz még kicsi, hogy egyedül ülje meg a paripát.
Az év vége most az esti csendben a számvetés ideje. Úgy tűnik, az idő sebesebben szárnyal vele, mintsem követni tudná. Terézzel most már hat élő gyermeke van. Polixéna az ő vére egészen, ő épp úgy szereti a verseket, mint ő szerette kora gyermekségében, még Kasza vár falai között öreg prédikátor tanítója felügyelete alatt. Klára és Katarina kinőttek a játékkal teli gyermekkorból, ők már ruha- tervekkel vannak tele, a park sűrűn benőtt zugaiban rejtőzködnek az avatatlan szemek elől, ki tudja, milyen „titkokról” sugdolóznak, alig vette észre, és nagy lányok lettek, lassan egészen leválnak róla.
Az óra tízet ütött.
Mi is volt még? A per Pozsonyban... az év fekete napjai. Pedig milyen örömmel készült Pozsonyba. Erzsók unszolására új ruhát is varratott magának... Klára és Kiskata kísérte el őt Fehérvárra, ők választották ki a selymet. Az út is jól sikerült, Lőrinccel együtt utaztak el, együtt nézték meg a várost, most Lőrinc vállalta el, hogy mindent megmutat néki. Ő akkor telve volt kíváncsisággal. A város épületeit a felfedezés örömével szemlélte, hiszen az új látvány mindig is valami sajátságos birtokbavételt, gazdagodást jelentett neki Krakkóban is, Bécsben is. Valójában többet szeretett volna látni, ismerni a világból, mint amennyi megadatott neki élete során, ám a háborúk megfosztották ettől. Aztán elkövetkezett a per napja. Üdvözölni akarta nevelő- anyját, amikor észrevette őt az épület folyosóján, közeledett felé, de Zsuzsanna asszony elfordult tőle, mintha ellenségek lennének... Szíve ijedten dobbant, s akkor villámcsapásként döbbent rá, ezt a pert nem lett volna szabad elindítani. Ő valójában nem gondolta át, milyen következményei lesznek a pernek. Lőrinc beszélte rá, szerezzék vissza Bakos Zsuzsannától a Petrőczy kincseket, melyeket ő Lengyel- országban kivett Kata örökségéből.
Lőrinc mostanában tele van tenni akarással, szerzésvággyal, és mint hatalommal bíró intézkedett helyette is. Úgy gondolta, ha a saját vagyonát visszaszerezte, visszaszerzi felesége vagyonát is. Ő nem gondolta végig mindazt, ami ezzel a perrel együtt jár. Hiszen Zsuzsanna asszony is elveszítette a saját vagyona egy részét. Trencsén várát az osztrákok foglalták el, amikor ő nevelőszüleivel Lengyelországba menekült. Ha ki is nyitotta a Pekrőczy kincses ládákat, kényszerből tette, és jogosan is, hiszen az ő kelengyéjét vásárolta meg abból a pénzből. Éjjel alig tudott elaludni Pozsonyban, Zsuzsanna arcát látta maga előtt, ahogy megvetéssel elfordult tőle.
A per másnap folytatódott, de eredménytelenül. A zálogcédulák igazolták volna az ő követelését, mert hűtlen vagyonkezelés volt a vád. Az úton hazafelé is bántotta őt a tárgyalás, úgy érezte, Lőrinc hatalmánál fogva Zsuzsanna asszony van nehezebb helyzetben. Ez a per lett volna az ő hálája mindazért, amit érte tett nevelőanyja? Ha ő szenvedett is, és magányos volt az árvasága miatt, Bakos Zsuzsanna mégis csak anyját szerette volna pótolni, s ha ez nem is sikerült neki, ez nem az ő hibája. Kettőjük között egy fal húzódott, s ez távol tartotta őket egymástól... A fal kettőjük természetéből adódott, nem a jó szándék hiánya; az ő természete búra hajló gyermekségétől fogva, Zsuzsanna könnyedén átsiklott az élet visszáságain. Meg aztán a korkülönbség... az idegenség, mely még a vérségi kapcsolat mellett is oly áthág- hatatlan, hát még ha nincsenek rokoni szálak se. Nehezítette helyzetét, hogy Zsuzsannának nevelnie kellett őt, sokszor szigorú volt, de jót akart. Szerette volna megérteni serdülőlányát, de ez alig sikerült neki.
Eszébe jutott a levél, melyet nevelőanyja még az előző években irt Ózdra. Már akkor, Pozsonyból visszatérve meg akarta keresni. Ez az éj amúgy is a számvetés ideje... Megkereste a levelet. Az ő Kutyfalváról irt levelére még aznap válaszolt 1683-ban.

„...Isten sok jókkal, jó egészséggel áldja meg, szívből kívánom... Jó egészségben való létét, azzal együtt házasságbeli kedve szerint való állapotját örvendezem... Kívánom Isten boldogítsa mind végig nevének dicséretére... Saját állapotomról azt írhatom, hogy mindenki, aki Istenben bízik, nem szokott megszégyenülni, ezért dicsértessék az ő Szent neve...Uram ő kegyelme, mint ismeretlen jó akaró Urának ajánlja szolgálatát. Kívánom Isten vigye oly szerencséssé ő kegyelmét láthassa hamarabb szerencsés boldog állapotba. Ezért Uram Isten oltalma alá ajánlom ...maradván böcsülettel való Szolgálatja
Bakos Zsuzsanna”


Akkor már Wesselényi László nem élt, nevelőanyja Zaj András felesége volt, ezért ismeretlenül küldi jókívánságait férje Pekry Lőrincnek.
Kata a levél elolvasása után még inkább meg volt győződve a maga igazáról. Kinek szolgáltat igazságot a per? Neki semmiképp. Miért nem volt szó a perben Bakos Zsuzsanna nevelt lánya iránti hűségéről? Hiszen nevelte, ápolta, ha beteg volt. Arra is emlékezett, milyen boldogan készítette, varrta hosszú éjjeleken át az ő kelengyéjét, mintha ez az ő feladata lenne, s ez is hozzátartozik a Katára váró boldogsághoz.
A per neki nem fontos... Ő békességben szeretne élni mindenkivel, mert a szíve is békére vágyott egész életében, noha éppen ezt a békés nyugalmat gyermekségétől kezdve nagyon ritkán kapta osztályrészül.

búval teljes életem 33. fejezet

Levél Mariannak.
Köszönöm, hogy meg akarsz vigasztalni.
Szépen elrendeződött az életünk itt Vágbesztercén. A gyerekecskék nőnek, Klára, Katica szépen halad a tanulásban és már Zsófi is elkezdte az írást, olvasást ebben az évben, bár még mindig a virágok szerelmese, és szépen énekel. A Pekry házba ismét gyermekáldás köszönt be majd az ősz elején. Erdélyben jártam tavasszal, pörös ügyben kellett volna tanúskodnom. Most a terhem mintha könnyebb lenne. Fény és árnyék követik egymás… Az árnyakról majd írok még, sokat is, de a fény vigasz most nekem. Erzsók és Ráchel mondogatják, ”fiúcska lesz az új jövevény, látni azt már most is...”, én meg hiszek nekik, mert hinni akarok, ez a halvány fénysugara szomorú napjaimnak.
Lőrinc Lipót császártól grófi titulust kapott. Tudom, tíz évvel ezelőtt, ha ilyesmi ért volna, mókásan meghajolsz előttem:” Ah, kedves Grófné...” De ismersz, Kedves, nekem ez a rang alig valami... A versek az én igazi örömöm, de csak félve vallom meg neked is, Mariann, hogy egy szépen csengő szó, egy igaznak tűnő gondolat, ha papírra vetve ott áll szemem előtt, szinte megborzongok, „ ...ezt én írtam?” És megindít, ha újra olvasom. Ezt a titkot csak Te ismered, senki más, még Lórinc se látta a kis verses füzetem.
Lőrinc az én életem legnagyobb öröme, és elviselhetetlen terhe is... hiszen, tudod. Olykor, a sors kegye talán, kibékülünk, kis időre elrendeződik az élet, lám új élet is sarjad a nyomán, de igazi béke, összetartozás hogyan is lehetne közöttünk. Ennek csak egy módja lenne, ha mindent őszintén megbeszélhetnék vele, ha elismerné, hogy vétkezik ellenem, ha ki tudná mondani, „bocsáss meg...”, akkor minden elviselhetőbb lenne. De Lőrinc kemény, elhárítja, hogy az igazság napfényre kerüljön. Úgy tünteti fel a hűtlenségét, mintha minden szavamat a féltékenység fűtené.
Ha így elfeledte az őszinte szót, ha így megvet engem, ha ilyen kemény szívvel utasítja el a megbékélést, miért nem tudom én is kivetni ezt a bolond szerelmet a szívemből? Mert nem tudom... Isten a tudója, mennyit bánkódom. Oly szép ez az én egykori szülőhazám, a hegyek, a völgyek, a messzi havasok, gyerekeim növekedésének is örülök, tanítom őket, többet tudjanak, mint én tudtam az ő korukban, milyen nyugodalmas életet élhetnénk itt, de nem, csak epesztem, fogyasztom magam. Tudod, Te, Mariann, miért ez a feloldhatatlan, megkövesedett bánat, hogy miért sírok annyit éjjel és nappal, már az álmaimat is megrontja ez a kirekesztettség, hogy ő mást dédelget a szívében.
A minap, álmomban egy vad csorda üldözött, olyan elefántféle szörnyek, lelógó, óriási fülekkel, a táj kietlen volt, hatalmas, barna sziklák között futottam, sötét, fekete felhők borították az eget. A távolság egyre kisebb lett, már, már elért a vezérállat, s én végső kétségbeesésemben egy sziklára hágtam, mintha valami tőlem független erő röpített volna fel... Lenn alattam a csorda megtorpanva állt, s én a kis piros könyvet dobtam a vezérállat felé, mintha ezzel akarnám feltartóztatni őt... Lőrincet?
Szégyellem ezt az egyoldalú ragaszkodást, de nem csupán ragaszkodás ez... Igaz, már nem is a régi szerelem...Talán a megalázott szív keserve. Mintha valami mélységből kiáltanék, mintha a tenger mélyébe merülve várnám a szabadulást, de a mérhetetlen súlyú víztömeg elfödi a jajszót... Ha meghalok, ő majd szabadon választhat valakit magának, mert erre vár. Ennyi talán elég a panaszból...
Néhány hete Szklabinya várában voltam, Stubnyáról jöttem hazafelé. Sógornőm, Révay Erzsébet hívott meg. Erzsébet melegszívű, együtt érző, ő is ír verseket, de ő csak Istvánnak írja, és küldi el leveleiben. Milyen harmonikus az ő szerelmük egymástól távol. Vagy talán épp ezért? Hozzá nem csak rokoni szálak fűznek, barátság is, mégse tudom olyan őszintén feltárni neki a szívem, mint neked. Azt hiszem, ő is tudja a bánatom, de nem beszélünk róla. Én szégyellném elmondani, ő pedig tapintatosan hallgat. Voltak ott mások is, Erdődyné Rákóczi Erzsébet, Osztrosithné Révay Kata, őket is Stubnyáról ismerem. Amíg a költőkről, az irodalomról folyik a társalgás, élvezem az együttlétet, csakhogy az írók, költők szoktak a rövidebbek lenni, aztán jön a végeláthatatlan pletykaság... Itt úgy fecsegnek az asszonyok mások bajairól, mint valami érdekes újságról, e nélkül mintha unalmas lenne a társadalmi élet. Engem sért, hogy ilyen természetes számukra más bajaiban vájkálni...
Este még beszélgettem Erzsébettel, amikor a vendégek aludni tértek. Megdicsérte a Mayer könyv fordítását. Azt mondta, aki ilyen nehéz teológiai szöveget ilyen gördülékenyen fordít, annak „talentuma” van az írásra. „Írj, Kata mást is!” Talán nem vette észre pirulásomat, s én majdnem azon a ponton voltam, hogy elmondom neki, „hiszen írok én évek óta...”
Vajon mit szólnál, Mariann a mostani verseimhez? Te meg tudnád mondani, fejlődöm-e. De ne kérd, hogy elküldjem, maradjon ez titok... titok a sírig...
Isten veled Barátnőm!

Petrőczy Kata Szidónia Beszterceváralja 1694. Május 23.

Búval teljes esztendeim 32. fejezet

Pekry Lőrinc 1692 októberében császári küldetésben Bádeni Lajos őrgróf csapatai élén Erdélybe ment. Lehet még Bécsből, de lehet már Erdélyből küldött egy levelet feleségének, amely egy általa irt verset is tartalmazott. A vers fontosabb volt, mint a levél. Talán meg akarta pecsételni kibékülésüket. E verset csak Kata válasz verséből, következtetésként ismerjük. Lőrinc szerelmes verse vallomás. Valószínűleg kedves, játékos, vággyal teli szavak, hiszen ő is ismerte a szavakban rejlő intimitás hatalmát.
Petrőczy Kata válasza a „ Szemfényvesztő versekre való Replika” – című versében az előbbiekben említett „éteri” szerelemtől ,– melyben kínja közt áldja a távolságot- egészen más hangot üt meg. A válasz józan, asszonyi szó, bár vallomás is egyben.
„Mert te azt jól tudod, hogy az én szívembe / Ben vótál és voltam hozzád nagy hüségbe.” Miért e józanság? Petrőczy Kata a szíve mélyén érzi, mert ezt az asszonyok meg szokták érezni, hogy Lőrinc szerelmes szavai csupán el akarják őt hitetni, káprázat gyanánt csengenek a szavak, de szemfényvesztés ez csupán, hiszen férje egy másik asszonyt szeret. Hogyan jutott erre a józan belátásra? A várakozás hosszú napjai hideg vízzel locsolták érzéseit? Talán új híreket kapott másoktól? Tudott dolog, hogy a másokkal való törődés, a megszólás, intrika, pletyka még legártatlanabb egyéneket is e korban mily gyakran bajba keverték. Hát még ha valaminek volt valami alapja! Válasza olyan logikáról árulkodik, amely ugyan keserű számára, de ki kell mondania.
Tudom, e versed is nem énrám esik,

Igy az bolondokat szép szóval hitetik, (25/4)

Azt is tudja, hogy férjének még mindég tart a kapcsolata Thököly Évával. „Árvaságra ügyed úgy tudom nem jutott.” De saját pozícióját sem mulasztja el megemlíteni.

Én várlak szivesen, én édes Violám,
Nem a kit óhajtasz, noha nem érted rám, (25/8)

1693-ban Petrőczy Kata Erdélybe utazik, hogy tanúskodjon Pekry Lőrinc perében, melyet Vér Judit, Teleki Mihály özvegye ellen indított. Vissza akarta szerezni a Teleki családhoz jutott vagyonát.
Kata másodszor teszi meg az utat Ózd felé. Most egyedül ül a hintóban, maga mögött hagyta az anyaság gondját, merengve szemléli régi otthonuk felé közeledve az ismerős tájat. Akaratlanul is eszébe jut az a őszies táj, amikor fiatalasszonyként jött Lengyelországból... Szíve reménnyel volt tele. Ez a nyár, Lőrinc javulási szándéka..., az engesztelő, szerelmes vers Erdélyből akaratlan is összekapcsolódik a régi emlékkel, ha be sem vallotta magának, szíve mélyén örült a találkozásnak, s az is eszébe jutott, talán neki is változni kellene... El kellene fogadni Lőrinctől a feléje nyújtott béke- jobbot.
A kastély előtt Pirótha várta,” estére megjön az Úr is, újságolta, „s alig tudta leplezni örömét asszonya láttán. Este megjött Lőrinc, mint máskor is hangosan, vidáman. Igaz, szóvá tette a „replikát”, de Lőrinc azt is tudta, minden meg fog változni, mert ő így akarja. S ez nem is lehetett másként, hetek óta nem látták egymást... Kata is békülékeny hangulatban volt... Fenn a Malozsa-völgyi forrásnál, ahol szerelmük bontakozni kezdett, kibékültek, kéz a kézben jöttek vissza a kastélyba.
Petrőczy Kata tanúskodására szinte nem is volt szükség, a pert el sem indították, mert Vér Judit minden pénzét visszaadta Pekry Lőrincnek.
Elutazása előtt Kata szerette volna végérvényesen tisztázni kettőjük kapcsolatát. Azt hitte, eljött az ideje ennek, talán ígéretet vehet Lőrinctől, ezen túl ők ketten egy test, egy lélek lesznek... Hogy Lőrinc az ő hűségét hűséggel viszonozza. Ott ültek a kastély parkjában, benn várta őket Pirótha ünnepi vacsorája... A szelíd közeledés azonban botrányba fúlt... Lőrinc haraggal válaszolt felesége szavaira, képtelennek mondta a vádakat, hazugságnak a hűtlenséget, beteges képzelgésnek minden szót... Kata el- némult, mint annyiszor, ha tisztázni akart valamit. A vacsora fagyos némaságban telt, a gyertyák félénken pislákoltak az ünnepi asztalon, Pirótha nem tudta, mi történt, a konyhában kezeit tördelte, mintha ő tett volna valami rosszat.
Petrőczy Kata ott hagyta Erdélyt, szívében megkeseredve, könnyesen fogadkozott a hintója mélyén, semmit sem törődve az üde tavaszi tájjal, többé sohasem jövök vissza. Beszterceváralján ismét drámai konfliktusokról adnak hírt versei. A „ bánat tengerébe merült...”
Talán érdemes elmondani ezzel a házassági drámával kapcsolatban, hogy Petrőczy Kata majd három évszázaddal előbb fogalmazta meg a svájci pszichiáter, Th. Bovet házasságra is vonatkozó „árnykép” elméletét. Bovet szerint a házasságok krízise, mely sokszor évtizedekre kihat, arra vezethető vissza, hogy az egyik fél, rendszerint az erősebb, és aki vétkes, saját árnyképévé akarja tenni a másik felet. Lőrincre illik ez a megállapítás, s Kata versében így fogalmazódik meg: (29/11.vers)

Keményebb mágnesnál, vadab a Tigrisnál,
Látván könyhullásimot,
Óránként neveli, és csak meg neveti
Iszonyú fájdalmimot,
Mint ha nem illetné, sőt nem is értené
Keserves Panaszimot.

Lőrinc úgy menti fel saját lelkiismeretét a bűn alól, hogy kineveti feleségét, ha az panaszkodik, vagy kérdőre vonja, a felelősség alól kitér. Mintha ő lenne a „tiszta”, az ártatlan és a felesége a fekete bárány. Aki a „fekete bárány”, a bűnös szerepébe kényszerül a házasságban, ettől az árnyékká degradálástól jobban szenved, mint a valódi tényektől. Katának egy idő után férje hűtlenségénél jobban fájhatott az, hogy Lőrinc saját árnyékává tette őt -noha ezt a kifejezést nem ismerte -vagyis bűnösnek, képzelődő hárpiának nevezte, ahelyett hogy beismerte volna csalárdságát.
Ebben a helyzetben ő maga is keményedni kezd. Akit hallgatásra kényszerítenek, aki a panaszokat éveken át magába fojtja, mert nincs mód a kimondásra, törvényszerűen érzéketlen lesz. Petrőczy Kata ezt is megfogalmazta a 28/9 versében. Igaz, az okát ismét a „szerencse”, vagyis a sors számlájára írja.

Az szeléd elméket
Ő szelédségeket
Mágnes kővé teszi, s acéllja sziveket,
Kegyetlenségre haitya természeteket.

Ennek a keménységnek jele a 29/6 verssor, Lőrincre értendő: „Mert el rekeztetet, tőlem megvetetet,” Most nem csak sír, ítéletet is mond. Ez a verssor fogalmazza meg a lelki elszakadást férjétől. Megveti a csalárd, virágról, virágra szálló férjét, és erre minden oka megvolt. A 3O/11 versszakban meg is indokolja keménységét: ”Nem egyszer, de sokszor czapdoz ez nagy ostor, … Szörnyűek én fájdalmim, sűrők könyhullásim...”
Csak lélektani eredmény, bizonyos fokú igazságtétel önmaga számára, hogy le meri írni, megveti férjét, de ez a lázadó gondolat mégis egy kis elégtétel asszonyi megalázottságában.
Petröczy Kata költészetében éppen a felvidéki évek alatt, az előbb említett versekben találunk olyan pszichógiai megállapításokat, melyeket ő szinte öntudatlanul, szenvedő léte koncentrált érzései, gondolatai eredményeként a XVII. századi angol költőkhöz hasonlóan fogalmazott meg, akiknél T.S. Eliot szerint az érzés és a gondolat még egységet alkot. Pontosabban: „a gondolat érzéki tapasztalat”, az „érzékelési mód fejlett”, a „gondolathoz, érzéshez mindég hűségesek”, „nyelvük egyszerű és tiszta”.
Vajon lehet-e e megállapítással kapcsolatban egyetemes korszellemről beszélni?

búval teljes esztendeim 30. fejezet

Petrőczy Kata Stubnyáról érkezett haza, feldúltnak látszott. Szép május este volt, orgona illat töltötte be a kertet. Amint kiszállt a hintóból Klára és Kiskata futott feléje. Zsófit Hanna vezette kézen fogva, Póla már bölcsőjében aludt. Anyjuk épp hogy csak megsimogatta fejüket, megkérdezte Hannát, rendben van-e minden. Hanna néhány szóval elmondta, mi történt az alatt az idő alatt, míg távol volt asszonya. A gyerekek jól vannak, várták őt. Kata asszony bólintott, Erzsók éppen akkor ért oda, asszonyán látszott, nem akar most tudni semmiről, arcára volt írva, hagyják őt békén.
Hanna elvitte a kislányokat, azok csalódottan néztek vissza anyjukra. Erzsók még megkérdezte, mit enne a hosszú út után, asszonya egy kis hideg tejet kért, Erzsók még langyos fürdőt is ajánlott, de amaz elhárító mozdulatot tett, alig várta, hogy egyedül legyen szobájában. Amikor hűséges cselédje behozta a tejet, meg akarta vetni az ágyát, Kata asszony azonban „hagyd csak” legyintéssel elküldte őt.
Erzsók sejtette, hogy az asszonyára ismét rászakadt az ég, és ez valóban így volt. Eleinte jól érezte magát Stubnyán, majd hogy nem boldog volt. Ott voltak ismerősei. Révay Erzsébettel meg is beszélte az időpontot, hogy Stubnyán találkoznak, de Erdődyné Rákóczi Erzsébet ottléte váratlanul érte. Három nap elteltével ígéretéhez híven Lőrinc is megérkezett, de nem egyedül jött, hanem Esterházynéval. Kata már az első pillanatban észrevette, hogy a két Erzsébet jelentőségteljesen összenéz, mintha szemükkel mondták volna egymásnak, ”hát mégis igaz”.
Kata tudta, amit a szemek egymásnak mondanak, annak hinni kell, mert Stubnyán mindenki mindent előbb tud, mint akire tartozik Lőrinc mosolyogva közeledett felé, első szava a nádor volt, Esterházy Pál nem tud most jönni, s valamit az ország dolgairól is mondott, de azt Kata már alig értette. Thököly Éva az asszonyokhoz ment, köszöntötte őket, csak később ment oda Katához, és kedvesen érdeklődött a gyermekek felől. Másokat is üdvözölt, mindenkihez volt egy-két kedves szava.
Ezután Erdődyné Rákóczi Erzsébet hívta meg a társaságot saját szállására, így volt ez szokásban Stubnyán, vagy a vendégfogadóban vagy valaki házában folytatták a beszélgetést, mulatozást este; az éjszakai dínomdánom is része volt a fürdőzésnek, sőt olykor túl is szárnyalta. Lőrinc töltögette az italokat a vékony kristálypoharakba. Kata tudta, milyen jól érzi magát ilyenkor, azt sem volt nehéz észre venni, hogy a hercegnével, Thököly Évával többet foglalkozik, ha a közelébe jut, nem szívesen hagyja ott. Azt is látta, milyen bizalmasak egymáshoz, milyen meghitten beszélgetnek, mintha megszűnne körülöttük a világ. Tudta, milyen boldog most Lőrinc, óh sokkal boldogabb, mint amikor mellette van.
Két napig voltak még együtt, s neki látnia kellett, amit a szíve mélyén sejtett, hogy Lőrinc ismét egy másik asszony szerelméért eseng. A gyanú csak enyhe változata a valóságnak. Most ismét a saját szemével kellett látnia, hogy Lőrinc egy másik asszony közelségét keresi, valaki „más” jelenti neki ismét a boldogságot, s ez a valaki most nem idegen az ő számára, hanem a rokona, a saját vére. Milyen szoros kötelék fűzte össze egykor a Thököly és a Petrőczy gyerekeket, szinte testvérek voltak. Ő úgy szerette Imrét, mint édes bátyját, Máriát és Évát, mint édes nénjeit. Hogyan is feledhetné az Árva várban töltött napokat! Hogy óvták őt, a kisebbet unokanővérei, milyen szoros volt az összetartozásuk nem csak a börtön falai között, hanem azután is Heister generális kegyetlenkedése idején... S most az ő vére a kiválasztott, férje rajta csüng egész szívével. Csak két napig volt együtt férjével, de az is túl nagy gyötrelmet okozott. Lőrincnek eszébe sem jutott, hogy őt kísérje haza, sem az, milyen rég látta a gyerekeket.
Végig a hosszú úton egészen Vágbesztercéig ilyen és ehhez hasonló gondolatok kínozták. Hiszen tudhatta volna, hogy a felfelé ívelő pálya építgetésében részt vesz Esterházy Pál felesége is, ő talán még fontosabb szerepet játszott ebben. Hány meghitt órát tölthettek együtt hónapokon át Kismartonban vagy Bécsben, míg ő kisfiát hordta szíve alatt, temette, gyászolta heteken át... Ő azt hitte férje a Dunántúlon harcol, s valóban harcolt ott, de utána nem hozzá sietett, hanem a másik asszonyhoz...
Mentegethette volna Thököly Évát, hiszen valójában semmit sem tudott „biztosan”, de nem mentegette, ahogyan szokta máskor is a „poklok bugyrába” merült, s írta végtelenül szomorú sirámait azon az első otthon töltött éjszakán.
Véremből származott, Jaj halálos mérgem,
Vérem miát Ujul óránként Inségem,
Vérem oka, hogy fogy az én egésségem,
Mert miatta meg unt, ki vólt reménységem. (l7 )

Olyan szavak tolakodnak tudatába, melyeket a gyűlölet táplál. Petrőczy Kata már kigyógyult valamennyire az Apponyiné okozta csalódása megaláztatásából, most az újonnan felparázsló lángok szítják indulatát. „Bánatim tüzei szívemben nem hűlnek,”
Ha a testvér, a vérrokon okozza a csalódást – veszi el a férjet – erre nincs bocsánat, tartja a sok évszázados bölcselet. Szavai is szokatlanok. Most nem „a porban hever”, majdhogy nem átkozódik, nem tud uralkodni feltörő indulatán: ”fajtalanság, gonoszság, ocsmányság, gyilkosság”, ezek a következő versszak rímei.
Van-e kiút ebből a szakadékból?
A hétköznapok rendeltetése olyan, ami sokszor az embertől függetlenül taszigálja vissza az élet kényszeres tennivalói közé. Az anyának anyává kell válnia gyermekei között, ha tudatában van hivatásának. Az indulat vagy a bánat ezekben a „szürke” tennivalókban sokszor hamuvá porlik.
Másnap reggel az átvirrasztott éjszaka után némán, borús arccal ült le a reggeliző asztal mellé. Nem volt kedve sem enni, sem beszélgetni, de észre kellett vennie, hogy Póla hiányzik mellőle. Mielőtt kérdezte volna, már megszólalt Hanna:
-Póla beteg. Rossz a gyomra, éjjel többször hányt .-
Szó nélkül felkelt. Hanna máskor fel szokta ébreszteni, ha valami baj van. Az elmúlt éjszakán rosszkedvű asszonyát nem akarta zavarni. Póla sápadtan feküd ágyában, karjában tartotta kis bábúját. Amikor meglátta anyját, megfogta kezét, miközben anyja leült melléje. Feszült csend ülte meg a szobát. Megsimogatta kislánya haját, Póla mosolygott, de látszott rajta a kényszer. Majd félénken megszólalt:
-Anyám, muzsikálna nekem?-
Kata asszony csodálkozik, szokatlan volt a kérés, Hanna szokott a gyerekeknek lantot pengetni, énekelni.
-Hozd a lantom, Hanna!-
Mindaz, ami a betegszoba némaságát betöltötte, a lanton felcsendülő dallam az anya bánatával van telítve, de Póla ezt nem érzi, őt boldoggá teszi, hogy anyja mellette van és „muzsikál”... lehunyja szemét, az éjszaka rémei tovatűnnek. Észre sem veszi, ami- kor anyja elmegy ágya mellől.
Délután bepótolja az elmaradt német órákat. Lányai szokatlanul csendesek, illedelmesek, a leckét is hibátlanul megtanulták. Kata asszony nem szokta szigorát bánni, tetteit utólag ritkán korrigálja. Esti számvetésében ezen a napon mégis meg- kérdőjelezi szíve közönyét, a hidegséget. Mert tudván, tudja, féltek tőle lányai; rossz kedve, néma elutasítása, hogy nem volt egy szava sem hozzájuk, amikor hosszú távolléte után megérkezett, ez az oka szorgalmas igyekezetüknek... Ezért tanultak többet.
Egyik nap megérkezett a várva-várt Friedrich Mayer könyv magyar fordítása. A könyvecskének visszhangja volt, köszönő levelek tették könnyebbé és talán békéssé is napjait, olyanok is gratuláltak neki, akiket alig ismert és ez jól esett, elűzte szomorú gondolatait. A hétköznapok, a gondoskodó szeretet, a könyv sikere taszigálták vissza az életútra. Mindez a következő versén már nyomokat hagy. De ezen felül is, a 18. verse arról tanúskodik, hogy az öngyógyítás útján jár, s ezt az utat maga kövezte ki.
Petrőczy Kata harminc éves asszony, már ismeri az életet. A csalódottság miatti indulatát kezelni próbálja. Éjszakánként heves szívdobogásra ébred, inti a lázadó szívet, önmagával beszélget a versben, tanácsokat ad saját magának: ”Bágyadt szívem csendesedjél,” „Neveled én nyavalyámot sóhajtásaiddal,” „Fedezd azért, amint lehet, te fájdalmidat,” „Az sok ostromló szelektől semmit is ne félj.”
A természettel való kapcsolatában is valamiféle gyógyulás tükröződik: ”Bús embernél legkedvesebb az szép zöld erdő... Folyó vizek, szép források, nyári szép szellő, Minden világi sok szépség búdat nevelő.” Ha valakinek a szíve telítve van, örömmel, bánattal, környezete is részévé válik a telítettség érzetének. Petrőczy Kata künn a zöld erdőben járva, nemcsak észrevette a természet harmóniáját, hanem ez a harmónia megrendítette, rá kellett döbbeni saját megfeneklett életére, mely Lőrinc hűtlensége miatt kilátástalanságot árasztott mindenestől. A világból való kirekesztettségét könnyeivel küzdve élte át, hogy mindez a szépség, a fák ágai között játszadozó napfény, a szelíden folydogáló patak számára szebb, fénylőbb, de éppen szívének telítettsége fokozta kilátástalan létének gyötrelmét, mert a szíve mélyén boldogtalan volt... Könnyeiben azonban mégis tisztult láthatára, levezetődött az éjszaka kiút- talanságtudat, akár akarta, akár nem...
Mert az éjszakák kilátástalansággal vették körül. Hányták, vetették őt érzéseinek a hullámai. Lőrinchez fűződő szerelmének szálait kellett volna lazítani, vagy elszakítani, de erre képtelen volt, pedig férje megtette már ezt többször is. Ha a hullám- völgybe veti bánata, ha a néma éj teríti ki fekete fátylát felette, magánya, megcsalatottsága ismét a halálpartra veti:
„Óh, szörnyü késedelmes halál... Ne késsél... Mert tudom, te nálad nyugvást lelek.”(21)