2012. 02. 05.

búval teljes életem 33. fejezet

Levél Mariannak.
Köszönöm, hogy meg akarsz vigasztalni.
Szépen elrendeződött az életünk itt Vágbesztercén. A gyerekecskék nőnek, Klára, Katica szépen halad a tanulásban és már Zsófi is elkezdte az írást, olvasást ebben az évben, bár még mindig a virágok szerelmese, és szépen énekel. A Pekry házba ismét gyermekáldás köszönt be majd az ősz elején. Erdélyben jártam tavasszal, pörös ügyben kellett volna tanúskodnom. Most a terhem mintha könnyebb lenne. Fény és árnyék követik egymás… Az árnyakról majd írok még, sokat is, de a fény vigasz most nekem. Erzsók és Ráchel mondogatják, ”fiúcska lesz az új jövevény, látni azt már most is...”, én meg hiszek nekik, mert hinni akarok, ez a halvány fénysugara szomorú napjaimnak.
Lőrinc Lipót császártól grófi titulust kapott. Tudom, tíz évvel ezelőtt, ha ilyesmi ért volna, mókásan meghajolsz előttem:” Ah, kedves Grófné...” De ismersz, Kedves, nekem ez a rang alig valami... A versek az én igazi örömöm, de csak félve vallom meg neked is, Mariann, hogy egy szépen csengő szó, egy igaznak tűnő gondolat, ha papírra vetve ott áll szemem előtt, szinte megborzongok, „ ...ezt én írtam?” És megindít, ha újra olvasom. Ezt a titkot csak Te ismered, senki más, még Lórinc se látta a kis verses füzetem.
Lőrinc az én életem legnagyobb öröme, és elviselhetetlen terhe is... hiszen, tudod. Olykor, a sors kegye talán, kibékülünk, kis időre elrendeződik az élet, lám új élet is sarjad a nyomán, de igazi béke, összetartozás hogyan is lehetne közöttünk. Ennek csak egy módja lenne, ha mindent őszintén megbeszélhetnék vele, ha elismerné, hogy vétkezik ellenem, ha ki tudná mondani, „bocsáss meg...”, akkor minden elviselhetőbb lenne. De Lőrinc kemény, elhárítja, hogy az igazság napfényre kerüljön. Úgy tünteti fel a hűtlenségét, mintha minden szavamat a féltékenység fűtené.
Ha így elfeledte az őszinte szót, ha így megvet engem, ha ilyen kemény szívvel utasítja el a megbékélést, miért nem tudom én is kivetni ezt a bolond szerelmet a szívemből? Mert nem tudom... Isten a tudója, mennyit bánkódom. Oly szép ez az én egykori szülőhazám, a hegyek, a völgyek, a messzi havasok, gyerekeim növekedésének is örülök, tanítom őket, többet tudjanak, mint én tudtam az ő korukban, milyen nyugodalmas életet élhetnénk itt, de nem, csak epesztem, fogyasztom magam. Tudod, Te, Mariann, miért ez a feloldhatatlan, megkövesedett bánat, hogy miért sírok annyit éjjel és nappal, már az álmaimat is megrontja ez a kirekesztettség, hogy ő mást dédelget a szívében.
A minap, álmomban egy vad csorda üldözött, olyan elefántféle szörnyek, lelógó, óriási fülekkel, a táj kietlen volt, hatalmas, barna sziklák között futottam, sötét, fekete felhők borították az eget. A távolság egyre kisebb lett, már, már elért a vezérállat, s én végső kétségbeesésemben egy sziklára hágtam, mintha valami tőlem független erő röpített volna fel... Lenn alattam a csorda megtorpanva állt, s én a kis piros könyvet dobtam a vezérállat felé, mintha ezzel akarnám feltartóztatni őt... Lőrincet?
Szégyellem ezt az egyoldalú ragaszkodást, de nem csupán ragaszkodás ez... Igaz, már nem is a régi szerelem...Talán a megalázott szív keserve. Mintha valami mélységből kiáltanék, mintha a tenger mélyébe merülve várnám a szabadulást, de a mérhetetlen súlyú víztömeg elfödi a jajszót... Ha meghalok, ő majd szabadon választhat valakit magának, mert erre vár. Ennyi talán elég a panaszból...
Néhány hete Szklabinya várában voltam, Stubnyáról jöttem hazafelé. Sógornőm, Révay Erzsébet hívott meg. Erzsébet melegszívű, együtt érző, ő is ír verseket, de ő csak Istvánnak írja, és küldi el leveleiben. Milyen harmonikus az ő szerelmük egymástól távol. Vagy talán épp ezért? Hozzá nem csak rokoni szálak fűznek, barátság is, mégse tudom olyan őszintén feltárni neki a szívem, mint neked. Azt hiszem, ő is tudja a bánatom, de nem beszélünk róla. Én szégyellném elmondani, ő pedig tapintatosan hallgat. Voltak ott mások is, Erdődyné Rákóczi Erzsébet, Osztrosithné Révay Kata, őket is Stubnyáról ismerem. Amíg a költőkről, az irodalomról folyik a társalgás, élvezem az együttlétet, csakhogy az írók, költők szoktak a rövidebbek lenni, aztán jön a végeláthatatlan pletykaság... Itt úgy fecsegnek az asszonyok mások bajairól, mint valami érdekes újságról, e nélkül mintha unalmas lenne a társadalmi élet. Engem sért, hogy ilyen természetes számukra más bajaiban vájkálni...
Este még beszélgettem Erzsébettel, amikor a vendégek aludni tértek. Megdicsérte a Mayer könyv fordítását. Azt mondta, aki ilyen nehéz teológiai szöveget ilyen gördülékenyen fordít, annak „talentuma” van az írásra. „Írj, Kata mást is!” Talán nem vette észre pirulásomat, s én majdnem azon a ponton voltam, hogy elmondom neki, „hiszen írok én évek óta...”
Vajon mit szólnál, Mariann a mostani verseimhez? Te meg tudnád mondani, fejlődöm-e. De ne kérd, hogy elküldjem, maradjon ez titok... titok a sírig...
Isten veled Barátnőm!

Petrőczy Kata Szidónia Beszterceváralja 1694. Május 23.