Petrőczy Kata Stubnyáról érkezett haza, feldúltnak látszott. Szép május este volt, orgona illat töltötte be a kertet. Amint kiszállt a hintóból Klára és Kiskata futott feléje. Zsófit Hanna vezette kézen fogva, Póla már bölcsőjében aludt. Anyjuk épp hogy csak megsimogatta fejüket, megkérdezte Hannát, rendben van-e minden. Hanna néhány szóval elmondta, mi történt az alatt az idő alatt, míg távol volt asszonya. A gyerekek jól vannak, várták őt. Kata asszony bólintott, Erzsók éppen akkor ért oda, asszonyán látszott, nem akar most tudni semmiről, arcára volt írva, hagyják őt békén.
Hanna elvitte a kislányokat, azok csalódottan néztek vissza anyjukra. Erzsók még megkérdezte, mit enne a hosszú út után, asszonya egy kis hideg tejet kért, Erzsók még langyos fürdőt is ajánlott, de amaz elhárító mozdulatot tett, alig várta, hogy egyedül legyen szobájában. Amikor hűséges cselédje behozta a tejet, meg akarta vetni az ágyát, Kata asszony azonban „hagyd csak” legyintéssel elküldte őt.
Erzsók sejtette, hogy az asszonyára ismét rászakadt az ég, és ez valóban így volt. Eleinte jól érezte magát Stubnyán, majd hogy nem boldog volt. Ott voltak ismerősei. Révay Erzsébettel meg is beszélte az időpontot, hogy Stubnyán találkoznak, de Erdődyné Rákóczi Erzsébet ottléte váratlanul érte. Három nap elteltével ígéretéhez híven Lőrinc is megérkezett, de nem egyedül jött, hanem Esterházynéval. Kata már az első pillanatban észrevette, hogy a két Erzsébet jelentőségteljesen összenéz, mintha szemükkel mondták volna egymásnak, ”hát mégis igaz”.
Kata tudta, amit a szemek egymásnak mondanak, annak hinni kell, mert Stubnyán mindenki mindent előbb tud, mint akire tartozik Lőrinc mosolyogva közeledett felé, első szava a nádor volt, Esterházy Pál nem tud most jönni, s valamit az ország dolgairól is mondott, de azt Kata már alig értette. Thököly Éva az asszonyokhoz ment, köszöntötte őket, csak később ment oda Katához, és kedvesen érdeklődött a gyermekek felől. Másokat is üdvözölt, mindenkihez volt egy-két kedves szava.
Ezután Erdődyné Rákóczi Erzsébet hívta meg a társaságot saját szállására, így volt ez szokásban Stubnyán, vagy a vendégfogadóban vagy valaki házában folytatták a beszélgetést, mulatozást este; az éjszakai dínomdánom is része volt a fürdőzésnek, sőt olykor túl is szárnyalta. Lőrinc töltögette az italokat a vékony kristálypoharakba. Kata tudta, milyen jól érzi magát ilyenkor, azt sem volt nehéz észre venni, hogy a hercegnével, Thököly Évával többet foglalkozik, ha a közelébe jut, nem szívesen hagyja ott. Azt is látta, milyen bizalmasak egymáshoz, milyen meghitten beszélgetnek, mintha megszűnne körülöttük a világ. Tudta, milyen boldog most Lőrinc, óh sokkal boldogabb, mint amikor mellette van.
Két napig voltak még együtt, s neki látnia kellett, amit a szíve mélyén sejtett, hogy Lőrinc ismét egy másik asszony szerelméért eseng. A gyanú csak enyhe változata a valóságnak. Most ismét a saját szemével kellett látnia, hogy Lőrinc egy másik asszony közelségét keresi, valaki „más” jelenti neki ismét a boldogságot, s ez a valaki most nem idegen az ő számára, hanem a rokona, a saját vére. Milyen szoros kötelék fűzte össze egykor a Thököly és a Petrőczy gyerekeket, szinte testvérek voltak. Ő úgy szerette Imrét, mint édes bátyját, Máriát és Évát, mint édes nénjeit. Hogyan is feledhetné az Árva várban töltött napokat! Hogy óvták őt, a kisebbet unokanővérei, milyen szoros volt az összetartozásuk nem csak a börtön falai között, hanem azután is Heister generális kegyetlenkedése idején... S most az ő vére a kiválasztott, férje rajta csüng egész szívével. Csak két napig volt együtt férjével, de az is túl nagy gyötrelmet okozott. Lőrincnek eszébe sem jutott, hogy őt kísérje haza, sem az, milyen rég látta a gyerekeket.
Végig a hosszú úton egészen Vágbesztercéig ilyen és ehhez hasonló gondolatok kínozták. Hiszen tudhatta volna, hogy a felfelé ívelő pálya építgetésében részt vesz Esterházy Pál felesége is, ő talán még fontosabb szerepet játszott ebben. Hány meghitt órát tölthettek együtt hónapokon át Kismartonban vagy Bécsben, míg ő kisfiát hordta szíve alatt, temette, gyászolta heteken át... Ő azt hitte férje a Dunántúlon harcol, s valóban harcolt ott, de utána nem hozzá sietett, hanem a másik asszonyhoz...
Mentegethette volna Thököly Évát, hiszen valójában semmit sem tudott „biztosan”, de nem mentegette, ahogyan szokta máskor is a „poklok bugyrába” merült, s írta végtelenül szomorú sirámait azon az első otthon töltött éjszakán.
Véremből származott, Jaj halálos mérgem,
Vérem miát Ujul óránként Inségem,
Vérem oka, hogy fogy az én egésségem,
Mert miatta meg unt, ki vólt reménységem. (l7 )
Olyan szavak tolakodnak tudatába, melyeket a gyűlölet táplál. Petrőczy Kata már kigyógyult valamennyire az Apponyiné okozta csalódása megaláztatásából, most az újonnan felparázsló lángok szítják indulatát. „Bánatim tüzei szívemben nem hűlnek,”
Ha a testvér, a vérrokon okozza a csalódást – veszi el a férjet – erre nincs bocsánat, tartja a sok évszázados bölcselet. Szavai is szokatlanok. Most nem „a porban hever”, majdhogy nem átkozódik, nem tud uralkodni feltörő indulatán: ”fajtalanság, gonoszság, ocsmányság, gyilkosság”, ezek a következő versszak rímei.
Van-e kiút ebből a szakadékból?
A hétköznapok rendeltetése olyan, ami sokszor az embertől függetlenül taszigálja vissza az élet kényszeres tennivalói közé. Az anyának anyává kell válnia gyermekei között, ha tudatában van hivatásának. Az indulat vagy a bánat ezekben a „szürke” tennivalókban sokszor hamuvá porlik.
Másnap reggel az átvirrasztott éjszaka után némán, borús arccal ült le a reggeliző asztal mellé. Nem volt kedve sem enni, sem beszélgetni, de észre kellett vennie, hogy Póla hiányzik mellőle. Mielőtt kérdezte volna, már megszólalt Hanna:
-Póla beteg. Rossz a gyomra, éjjel többször hányt .-
Szó nélkül felkelt. Hanna máskor fel szokta ébreszteni, ha valami baj van. Az elmúlt éjszakán rosszkedvű asszonyát nem akarta zavarni. Póla sápadtan feküd ágyában, karjában tartotta kis bábúját. Amikor meglátta anyját, megfogta kezét, miközben anyja leült melléje. Feszült csend ülte meg a szobát. Megsimogatta kislánya haját, Póla mosolygott, de látszott rajta a kényszer. Majd félénken megszólalt:
-Anyám, muzsikálna nekem?-
Kata asszony csodálkozik, szokatlan volt a kérés, Hanna szokott a gyerekeknek lantot pengetni, énekelni.
-Hozd a lantom, Hanna!-
Mindaz, ami a betegszoba némaságát betöltötte, a lanton felcsendülő dallam az anya bánatával van telítve, de Póla ezt nem érzi, őt boldoggá teszi, hogy anyja mellette van és „muzsikál”... lehunyja szemét, az éjszaka rémei tovatűnnek. Észre sem veszi, ami- kor anyja elmegy ágya mellől.
Délután bepótolja az elmaradt német órákat. Lányai szokatlanul csendesek, illedelmesek, a leckét is hibátlanul megtanulták. Kata asszony nem szokta szigorát bánni, tetteit utólag ritkán korrigálja. Esti számvetésében ezen a napon mégis meg- kérdőjelezi szíve közönyét, a hidegséget. Mert tudván, tudja, féltek tőle lányai; rossz kedve, néma elutasítása, hogy nem volt egy szava sem hozzájuk, amikor hosszú távolléte után megérkezett, ez az oka szorgalmas igyekezetüknek... Ezért tanultak többet.
Egyik nap megérkezett a várva-várt Friedrich Mayer könyv magyar fordítása. A könyvecskének visszhangja volt, köszönő levelek tették könnyebbé és talán békéssé is napjait, olyanok is gratuláltak neki, akiket alig ismert és ez jól esett, elűzte szomorú gondolatait. A hétköznapok, a gondoskodó szeretet, a könyv sikere taszigálták vissza az életútra. Mindez a következő versén már nyomokat hagy. De ezen felül is, a 18. verse arról tanúskodik, hogy az öngyógyítás útján jár, s ezt az utat maga kövezte ki.
Petrőczy Kata harminc éves asszony, már ismeri az életet. A csalódottság miatti indulatát kezelni próbálja. Éjszakánként heves szívdobogásra ébred, inti a lázadó szívet, önmagával beszélget a versben, tanácsokat ad saját magának: ”Bágyadt szívem csendesedjél,” „Neveled én nyavalyámot sóhajtásaiddal,” „Fedezd azért, amint lehet, te fájdalmidat,” „Az sok ostromló szelektől semmit is ne félj.”
A természettel való kapcsolatában is valamiféle gyógyulás tükröződik: ”Bús embernél legkedvesebb az szép zöld erdő... Folyó vizek, szép források, nyári szép szellő, Minden világi sok szépség búdat nevelő.” Ha valakinek a szíve telítve van, örömmel, bánattal, környezete is részévé válik a telítettség érzetének. Petrőczy Kata künn a zöld erdőben járva, nemcsak észrevette a természet harmóniáját, hanem ez a harmónia megrendítette, rá kellett döbbeni saját megfeneklett életére, mely Lőrinc hűtlensége miatt kilátástalanságot árasztott mindenestől. A világból való kirekesztettségét könnyeivel küzdve élte át, hogy mindez a szépség, a fák ágai között játszadozó napfény, a szelíden folydogáló patak számára szebb, fénylőbb, de éppen szívének telítettsége fokozta kilátástalan létének gyötrelmét, mert a szíve mélyén boldogtalan volt... Könnyeiben azonban mégis tisztult láthatára, levezetődött az éjszaka kiút- talanságtudat, akár akarta, akár nem...
Mert az éjszakák kilátástalansággal vették körül. Hányták, vetették őt érzéseinek a hullámai. Lőrinchez fűződő szerelmének szálait kellett volna lazítani, vagy elszakítani, de erre képtelen volt, pedig férje megtette már ezt többször is. Ha a hullám- völgybe veti bánata, ha a néma éj teríti ki fekete fátylát felette, magánya, megcsalatottsága ismét a halálpartra veti:
„Óh, szörnyü késedelmes halál... Ne késsél... Mert tudom, te nálad nyugvást lelek.”(21)
