2012. 02. 05.

Búval teljes esztendeim 38. fejezet

Vajon az ózdi kastély, ahol Petrőczy Kata éjszakákon át verseit írta, vagy olvasott, derűs nyugalmat jelentett-e a kastély úrnőjének? Visszatérve Erdélybe, beköltözött-e végre a családi boldogság Kata asszony szívébe? Lőrinc közelsége feloldotta-e szomorú magányát? Az akkoriban írhatott verseiben semmi ilyesmi nem található. Sőt, talán még sötétebb lett a kép... Mintha a bánat megkövesedett volna benne, mintha a „tűrés”, mely újra és újra egyetlen ír sebeire, most a végét járná. Az udvarszéki kapitány, Pekry Lőrinc éli a világát, rangja miatt is dúskálhat a jóban, mulat, táncol, de ami feleségének a legjobban fáj, „Sok rút rosszabakért, roszalávalókért / Cseréli hűségemet...” Ezt a hosszú éveket beárnyékoló sebet Lőrinc még mindég mélyíti, messze van attól, hogy felismerje felesége szenvedését. A hazaérkezés öröme Kata számára rövidre volt méretezve. Versei ugyan azt a hangulatot árasztják, mint az eddigiek: egy csalódott asszony lelki drámája, leírásuk által küzd valami csekély vigaszért, hasztalan. Sorsa labirintusában a panaszáradat nem költői túlzás, mint egykori életrajzírói gondolták. Szíve valóban végleg megkeseredett tanácstalanságában: mit tegyen, kihez forduljon... A kastély zárt világa, magányra kárhoztatott léte minden utat elzárt előle.
Ezt a belső lelki drámát a krónikás sem tudta eléggé valószínűvé tenni, ezt csak az értheti meg, aki végigolvassa a Kézírásos Verseskönyvét.
Ebben a szituációban mond ítéletet versei felett: „Mint hogy verseimbe,/ But lelek mindenbe / Nő a kin szivembe / Senki orvos ebbe / Nem lehet, csak menybe.” (31)
Az oly esdekelve várt vigaszt egy könyv olvasása közben találja meg, De nemcsak vigaszt talál, ennél többet, az élet értelmét is megtalálja. Mintha a gyötrődő lélek előtt hirtelen feltárulna a titkok titka... Az isteni irgalom hatósugarába kerül, talán nem túlzás a fogalmazás: az ég nyílt meg felette.
A könyvet, amely megváltoztatta életét, verseit, belső világába fényt árasztott, Johann Arndt írta, címe:” Az igaz kereszténységről” (Vom wahren Christentum). Egyetlen könyve nincs a német nyelvű protestantizmusnak, mely évszázadok során oly sok kiadást ért volna meg, mint ez. (…) úgy szólván minden európai nyelven megjelent. Szinte minden házban és minden kézben ott az Igaz kereszténység. Az első német bevándorlók magukkal vitték Észak-Amerikába is. Ez volt a legelterjedtebb olvasmány a Biblia és az énekeskönyv mellett.
Arndt könyve a XVII. század második felében az Europaszerte elterjedt pietizmus hatását tükrözi. A protestáns egyházak szellemi, lelki ébredése harcot indított az ellenreformációban megkövesedett reformátori ortodoxia ellen. A hitvitákkal szemben az evangélium fontosságára hívja fel a figyelmet, a Biblia olvasását szorgalmazza és azt, hogy a gyakorlati keresztény életet, mint élő közösséget a gyülekezetekben meg kell valósítani.
A vigasztalás könyvének nevezték, s a vigasztalás könyve valóban vigasztalta olvasóit. Igazi lelkipásztorként áll oda a gyengehitűek mellé Johann Arndt: „Az igaz hit tulajdonsága, hogy viaskodik a kétségeivel, saját hitetlenségével. S a „hit szikrácskája” is jelenthet mindennél állhatatosabb megkapaszkodást Istenben. Sőt:' Azt mondod: én majdnem semmi hitet nem érzek magamban. Azt kérdezem tőled, örömest akarnál-e hinni? Ha te azt érzed magadban, az már hit. Amikor gondolod, hogy éppen semmi hited nincsen, akkor a Krisztus közelebb van hozzád, mintsem ítéled.’ „Olyan teológia ez, amely felnyitja az időt és az emberi létet az örökkévalóság előtt, hirtelen kitágul a horizont, és a szenvedő, vergődő ember a maga kicsiségében mégiscsak megélheti az élő kapcsolatot az élő Istennel.”(Szűcs T.)
Petrőczy Katát olyan lelki hatás éri, amely segített neki kijutni börtönéből. Be is vallja gyógyulását a „ A Jó illatú XII. liluiom” előszavában. Ha a benne lejátszódó folyamatot teljes egészében szeretnénk megismerni, el kell olvasni a 33. versét. Ebben az első pietista imaversében nemcsak feltárja egész valóját kendőzetlenül Isten előtt, nemcsak vigaszért könyörög, hanem a bűnbocsánat valóságát is átéli, hiszen a teher most már elvétetett válláról. Mennyire rászorult erre! S mennyire pontosan fogalmazza meg a megtérés következményét: ”had viduljon szivem...” Csak az tudja, aki átélte, mekkora könnyebbség vette hatalmába! Mekkora öröm, ha már nem vérzik a szív... Ezekből a felismerésekből fakadt a vers.

33. Ének Nótája: Oh én reménytelen.

El bágjat lelkeknek, szomoru sziveknek
Ki vagy vigasztalőja,
Gyámoltalanoknak, igyefogjataknak
Erős óltalmazója,
Menybeli Istenség, Uralkodó Felség,
Üdvöség meg adója.


Te hozzád kiáltok, ki férgeczkéd vagyok,
Figyelmez kérésemre,
Látod gjötrelmimet, fájdalmas szivemet,
Tekints szivem, sebire
Irgalmas szemeddel, s hatalmas kezedl
Jöj el segitségemre!

Mert sok bánatoknak, szörnyű fájdalmaknak
Estem mélj örvénjibe,
Kik óránként nőnek, csoportossan gyűlnek
Én szomoru szivembe,
Nem lelek vidulást, sem semmi nyugovást
Nagy keserűségembe.

Sok felől ostromol, s ugyan reám omól
A keresztnek zápora,
Nints kihez folyamnom, segedelmet várnom,
Mert Felséged ostora
Reám eresztetet, szivemre vetetet
Hitemnek próbája.

De gyarlóságomat s erőtlen voltomat,
Oh, Uristen , jól látod,
Hogy bánatim terhét, ostromló erejét
Nem birhatom, te tudod,
Segedelmed nélkül reménységem meg hül,
S hitem, ha nem táplálod.

Ha tenéked tetszik, nekem jómra esik,
Ved el vállamnak terhét,
Aki oka bumnak, gyakor siralmomnak,
Fordicsad annak szivét
Hozzád, hogy megtérjen, és hű szivel légyen
Hozzám, s meg bánja vétkit.

Vigasztalj meg, kérlek, mert ha tsak igy élek,
Nem erősit jó vóltod,
Reménségem meg hül, kicsinségem el dől,
Hogy ha hatalmas karod
Engem nem támogat, lelkem nem szólgálhat
Ugy, az mint te kívánod.

Mert bánatom miát sokszor lelek hibát
Az én imádságomba,
S az ördög akadált vét, és nevel dagált
Azzal buzgóságomba,
Hitembe csökkenyem, izgat, kételkedjem
Nagy irgalmasságodba.

Vigasztaly meg azért Sz. Fiad nevéjért,
Ad meg kivánságomat,
Ha tetszik kérésem, ne bocsásd üresen
Én fohászkodásimot,
Had vidulyon szivem, s téged áldgjon lelkem,
Szüntesd sok siralmimat!

Csak Jóbnak türését, Ábrahámnak hitit
Ólcsad én szivembe,
Én reménségemet s erőtlenségemet
Támogasd, hogy semmibe
Ellened ne vétsek, csak tenéked élljek,
Bizzam igiretedbe!

Bocsásd meg bünömet, melyekkel ellened
Vétvén sujtólásidat,
Vontam bús fejemre, szomorú lelkemre
Ez látogatásidot,
Adgyad, hogy hasznára és lelkem jovára
Érezzem ostoridat!




Éltemet, lelkemet,elbágyat szívemet,
Én Uram, néked adom,
Büneimmel búmat, könyhullatásimat
Szent kezedbe ajánlom,
Mert ha te igazgacz, tudom veszni nem hadz,
Soha kárát nem vallom.

Szerelmes Fiadért, annak haláláért
Kérlek, viseld gondomat.
Tekinczed érdemét, ki ontot Szent vérét,
Hald meg kiáltásomat,
Vezéreld éltemet, hogy tisztán lelkemet
Tartsam, s gondolatimat!

Hogy hozzád bűnömbül meg térhessek szívbűl,
Tartván Poenitenciát,
Agy gyökeres hitet, égő szeretet,
Ki által bűn ruháját
Rólam levethessem, s tőled elnyerhessem
Örökség koronáját.

Ámen

„De hát mi változott meg a pietizmussal való találkozása után, kérdethetjük, hiszen a szenvedés és a „békességes tűrés továbbra is a versek alaptémája marad.” Teszi fel a kérdést Szücs T, „A jó illattal füstölgő igaz szív.” újonnan megjelent előszavában. S a válasza: ”A szenvedéshez való viszonyulás változik meg gyökeres módon. S ennek poétikai vetülete abban nyilvánul meg, hogy Petrőczy verseinek nyelvhasználatát ettől fogva átszövi az ima nyelve. Az utolsó tizenöt vers többsége dialógushelyzetben szólal meg, az addigi – kiutat, társat nem ismerő – magányt feloldja a Jézussal való beszélgetés lehetősége, az imádság. Mintha rés nyílna a létezés alapvető szenvedésbe-zártságán, olyan megkönnyebbülést hoz Petrőczy vallomásos lírájába az a tudat, hogy a teher megosztható. S nemcsak a teher, hanem az élet egésze, melynek minden pillanata beleágyazódik az isteni akaratba.”